Mit üzen a Charles Taylor ítélet?

A Hágában ülésező Sierra Leonei Különleges Bíróság mind a 11 vádpontban bűnösnek találta Charlesa Taylor volt libériai államfőt (korábban itt írtam). Egyelőre csak az ítélet 44 oldalas összefoglalója olvasható. A büntetéskiszabásra május elején fog sor kerülni.

Schabas professzor egy érdekes blog bejegyzésben reflektál az ítéletre. Néhány részlet:

“What emerges from the judgment of 26 April 2012 is a more modest vision of Taylor’s involvement in the Sierra Leone conflict. He was assisting combatant factions in full knowledge that they were perpetrating atrocities”.

“The conclusion of the Trial Chamber in Charles Taylor seems based on uncontroversial principles. He or she who provides significant assistance to a participant in a conflict knowing that the participant is perpetrating atrocities against civilians is guilty of aiding and abetting such crimes. This is straightforward. And it leads in an interesting direction.

Atrocities were perpetrated on all sides in the Sierra Leone conflict. This emerges from the case law of the Special Court, as well as from the Report of the Truth and Reconciliation Commission. It was notorious at the time, in 1998 and 1999. So what are we to make of those who supported the other side in the conflict? For example, the Blair government and the United Kingdom provided assistance and support to the pro-government forces. The pro-government forces had their own sinister militias, involved in rapes, recruitment of child soldiers, amputations, cannibalism and other atrocities. Two of those involved were convicted by the Court and a third, who was a minister in the government supported by the UK, died before the trial completed. What is the difference between Blair and Taylor in this respect?

Moving beyond Sierra Leone, can we not blame the French government for aiding and abetting genocide, given its support for the racist Rwandan regime in 1993 and 1994? The crimes of the regime were well-publicised, not only by an NGO commission of inquiry but also by Special Rapporteurs of the United Nations. And yet the French continued to provide assistance, in personnel, arms and ammunition, to the Habyarimana regime.

What about those who supported the various sides in the war in Bosnia? Or in Sri Lanka? Are American officials who backed Saddam Hussein when he perpetrated atrocities in Iran during the 1980s also guilty of aiding and abetting in war crimes and crimes against humanity? What of those western states that continued to bolster the apartheid regime in South Africa during the 1970s and 1980s, when they were fully aware of the racist system that has been characterised as a crime against humanity.

It takes little imagination to appreciate the ramifications of the conviction of Charles Taylor for aiding and abetting”.

Családon belüli erőszak ésszerű időn belül történő elbírálása – Magyarországot elmarasztaló döntés Strasbourgban

A strasbourgi  bíróság kettes számú tanácsa 5150 eurót ítélt meg a Kalucza v. Hungary (Application no. 57693/10, 24 April 2012) ügyben. A döntés fontosabb megállapításai:

"59.  [...] Under Article 8, States have a duty to protect the physical and psychological integrity of an individual from threats by other persons. To that end they are to maintain and apply in practice an adequate legal framework affording protection against acts of violence by private individuals. [...] For the Court, these considerations equally apply in situations where an individual’s right to the enjoyment of his or home free of violent disturbance is at stake.

60.  The main issue in the present case is whether the State complied with its positive obligation to protect the physical integrity of the applicant from the threat posed by her former common-law husband. The applicant involuntarily shares her home with this person, which is aggravated by the fact that their relationship has deteriorated to such an extent that disputes - including mutual verbal and physical assaults - occur on a regular basis. Her civil actions and criminal complaints were to no avail.

62.  The Court notes that the national courts instituted several sets of criminal proceedings against Gy.B. Having been found guilty on two occasions, he was released on parole and ordered to pay a fine. Two other sets of criminal proceedings for assault are pending against him.  [...]

64.  Notwithstanding the aforementioned, the Court finds it striking that the authorities needed more than one and a half years to decide on the applicant’s first request for a restraining order.  [...].

65.  As to the dismissal of the applicant’s requests for a restraining order, the Court takes the view that the domestic courts failed to give sufficient reasons for their decisions. On both occasions, the courts referred to the hearings held in this matter, but apart from stating that the bad relationship was imputable to both parties and that the conditions for issuing a restraining order had not been met, they failed to put in writing the particular reasons justifying their decision.

68.  Lastly, the Court must draw attention to the fact that there are three different sets of civil proceedings pending before the domestic courts concerning the apartment in question. These proceedings, namely an action initiated by the applicant to order Gy.B. to leave the apartment (see paragraph 34 above) and two sets of proceedings for the determination of ownership (see paragraphs 28 and 29 above) would, in theory, be capable of eradicating the root of the problem, which is the unwanted residence of Gy.B. in the flat. In light of the regular and rather violent disputes between the parties and the fact that those proceedings have been suspended since 2007 and 2008, respectively, the Court finds that the domestic courts failed to comply with their positive obligation to decide the cases within a reasonable time".

A kambodzsai Legfelsőbb Bíróság döntése a khmer népirtás (Duch börtönparancsnok) ügyben

A blogon 2009 óta figyelemmel követem a Duch, khmer börtönparancsnok ügyében folyó eljárást (2010-ben itt és itt). A kambodzsai Legfelsőbb Bíróság 2012 februárjában döntött az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésekről . A másodfokú ítéletet nemrég hozták nyilvánosságra. A  bíróság életfogytiglanira súlyosította az elsőfokon kiszabott 35 éves börtönbüntetést .

Amici curiae beadványok az amerikai Legfelsőbb Bíróság előtt (Nürnberg, vállalatok büntetőjogi felelőssége)

Már évek óta bámulattal figyelem az amerikai Legfelsőbb Bíróság előtt folyó ügyekben beadott – és mindenki számára ingyen és teljes terjedelemben hozzáférhető – alperesi és felperesi, valamint amici curiae (a „bíróság barátja”) beadványokat.

Legutóbb az ATCA szempontjából kulcsfontosságú Kiobel v. Royal Dutch Petroleum et al. ügyben olvastam két pazar történészi szakvéleményt:

Brief for Nuremberg Scholars Omer Bartov et al.

Brief for Nuremberg Historians and International Lawyers

A kínzás áldozatait védő törvény (TVPA) alkalmazási köre – “személy”-nek tekinthető a Palesztin Hatóság?

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy pár nappal ezelőtt hozott döntésében kimondta, hogy a kínzás áldozatait védő törvény (TVPA) értelmében kizárólag természetes személy elkövetőkkel szemben lehet kártérítési igényt előterjeszteni. A Mohamad v. Palestinian Authority (No. 11–88. Argued February 28, 2012—Decided April 18, 2012) ügy fontosabb megállapításai alább olvashatók:

“Petitioners are the relatives of Azzam Rahim, who immigrated to the United States in the 1970’s and became a naturalized citizen. In 1995, while on a visit to the West Bank, Rahim was arrested by Palestinian Authority intelligence officers. He was taken to a prison in Jericho, where he was imprisoned, tortured, and ultimately killed”.

“Petitioners concede that foreign states may not be sued under the Act—namely, that the Act does not create an exception to the Foreign Sovereign Immunities Act of 1976, 28 U. S. C. §1602  et seq., which renders foreign sovereigns largely immune from suits in U. S. courts. They argue, however, that the TVPA does not similarly restrict liability against other juridical entities.  In petitioners’ view, by permitting suit against “[a]n individual,” the TVPA contemplates liability against natural persons and non-sovereign organizations (a category that, petitioners assert, includes respondents). We decline to read “individual” so unnaturally.  The ordinary meaning of the word, fortified by its statutory context, persuades us that the Act authorizes suit against natural persons alone”.

“The Dictionary Act instructs that “[i]n determining the meaning of any Act of Congress, unless the context indicates otherwise . . . the wor[d] ‘person’ . . . include[s] corporations, companies, associations, firms, partnerships, societies,  and joint stock companies,  as well as  individuals.” 1 U. S. C. §1 (emphasis added). With the phrase “as well as,” the definition marks “individual” as distinct from the list of artificial entities that precedes it”.

“Petitioners’ final argument is that the Act would be rendered toothless by a construction of “individual” that limits liability to natural persons.  They contend that precluding organizational liability may foreclose effective remedies for victims and their relatives for any number of reasons. Victims may be unable to identify the men and women who subjected them to torture, all the while knowing the organization for whom they work.  Personal jurisdiction may be more easily established over corporate than human beings. And natural persons may be more likely than organizations to be judgment proof.  Indeed, we are told that only two TVPA plaintiffs have been able to recover successfully against a natural person—one only after the defendant won the state lottery”. 

“We acknowledge petitioners’ concerns about the limitations on recovery.  But they are ones that Congress imposed and that we must respect. … Petitioners’ purposive argument simply cannot overcome the force of the plain text. We add only that Congress appeared well aware of the limited nature of the cause of action it established in the Act”. 

“The text of the TVPA convinces us that Congress did not extend liability to organizations, sovereign or not. There are no doubt valid arguments for such an extension. But Congress has seen fit to proceed in more modest steps in the Act, and it is not the province of this Branch to do otherwise”.

Charles Taylor per: ítélet előtt. Összefoglaló az elsőfokú eljárásról

Az Open Society Justice Initiative négy éve követi figyelemmel a Charles Taylor, volt libériai elnök ellen Hágában folyó pert. A Sierra Leonei Különleges Bíróság jövő hét csütörtökön hirdet ítéletet. A négy évig tartó elsőfokú eljárásról a The Trial of Charles Taylor by the Special Court for Sierra Leone: The Judgment ad remek összefoglalót.

A katyńi tömeggyilkosság és az orosz állam a strasbourgi bíróság előtt

Két nappal ezelőtt a strasbourgi emberi jogi bíróság ötös szekciója kemény hangú ítéletben marasztalta el az orosz államot (Janowiec and others v. Russia, Applications nos. 55508/07 and 29520/09, 16 April 2012).

159. The Court is struck by the apparent reluctance of the Russian authorities to recognise the reality of the Katyn massacre, to which the applicants’ relatives had fallen victims.

160. […] the Russian prosecutors consistently rejected the applicants’ requests for rehabilitation of their relatives, claiming that, owing to the disappearance of relevant files, it was not possible to determine the specific legal basis for the repression against Polish prisoners. The courts examining the applicants’ appeals against the prosecutor’s refusals reiterated, yet again, that there was no reason to assume that the Polish prisoners had actually been killed. These findings made in the rehabilitation proceedings not only distorted the established historical facts but also were mutually exclusive, for it could not be reasonably maintained at the same time that the Polish prisoners had been the victims of the repression, albeit on an unclear legal basis, and that they had not been murdered at all. In addition, the prosecutors’ reference to the missing criminal files in respect of Polish prisoners was in stark contradiction to the explicit terms of the Poliburo’s decision of 5 March 1940, according to which the cases of Polish prisoners were to be decided “without bringing any charges, with no statement concluding the investigation and no bill of indictment”. In sum, the Court finds it hard to disagree with the applicants’ argument that a denial of the reality of the mass murder reinforced by the implied proposition that Polish prisoners may have had a criminal charge to answer and had been duly sentenced to capital punishment demonstrated the attitude vis-à-vis the applicants that was not just opprobrious but also lacking in humanity.

161. On 26 November 2010 the Russian Duma adopted a statement on the Katyn tragedy and its victims, in which it recognised that the Polish prisoners-of-war had been shot dead and that their death on the USSR territory had been “an arbitrary act by the totalitarian State”. It also considered necessary “to continue studying the archives, verifying the lists of victims, restoring the good names of those who perished in Katyn and other places, and uncovering the circumstances of the tragedy”. However, the declaration did not lead to a re-opening of the investigation, declassification of its materials, including the decision on its discontinuation, or any attempts on the part of the Russian authorities to establish direct contacts with the victims of the Katyn massacre and involve them into the elucidation of its circumstances. Being a mere political declaration without any visible follow-up, it did little to alleviate the feeling of frustration, since the previously made allegations that the applicants’ relatives might have been criminally responsible, were not explicitly dismissed. The Court is struck by the Russian authorities’ continued complacency in the face of the applicants’ anguish and distress, especially as they are becoming more and more fragile by virtue of their age.

163. The scope of the State’s obligation under Article 3 is significantly larger than an acknowledgement of the fact of death. […]

164. In conclusion, the applicants suffered a long ordeal during the entire post-war Communist era in which political factors put insurmountable obstacles to their quest for information. The institution of Katyn proceedings gave them a spark of hope in the early 1990s but it was gradually extinguished, in the post-ratification period, when the applicants were confronted with the attitude of official denial and indifference in face of their acute anxiety to know the circumstances of the death of their close family members and their burial sites. They were excluded from the proceedings on the pretence of their foreign nationality and barred from studying the materials that had been collected. They received curt and uninformative replies from Russian authorities and the findings that had been made in the judicial proceedings were not only contradictory and ambiguous but also contrary to the historic facts which, nonetheless, were officially acknowledged at the highest political level. The Russian authorities did not provide the applicants with any official information about the circumstances surrounding the death of their relatives or made any earnest attempts to locate their burial sites.

165. […] By acknowledging that the applicants’ relatives had been held prisoners in the Soviet camps but declaring that their subsequent fate could not be elucidated, the Russian courts denied the reality of summary executions that had been carried out in the Katyn forest and at other mass murder sites. The Court considers that such approach chosen by the Russian authorities has been contrary to the fundamental values of the Convention and must have exacerbated the applicants’ suffering.

166. In sum, the Court finds that the applicants were left to bear the brunt of the efforts to uncover any facts relating to the manner in which their relatives died, whereas the Russian authorities demonstrated a flagrant, continuous and callous disregard for their concerns and anxieties. The Court therefore considers that the manner in which the applicants’ enquiries have been dealt with by the Russian authorities has attained the minimum level of severity to be considered inhuman treatment within the meaning of Article 3 of the Convention.

Mindszenty József bíboros rehabilitációja: 1990 vagy 2012? A közszereplők és a sajtó felelőssége

2012. március 25-én, vasárnap az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Hivatal közleményben tudatta, hogy „Mindszenty József bíboros rehabilitálási eljárása utóda, Erdő Péter bíboros-prímás kérésére a napokban a Legfőbb Ügyészség határozatával hivatalosan is lezárult”. Arról is tudósított, hogy az ügyészi határozat „a korábbi perújítási nyomozás hivatalos lezárását jelenti, és egyben kinyilvánítja Mindszenty József bíboros teljes körű jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását”. (Esztergom-Budapesti Főegyházmegye: Mindszenty bíboros teljes jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálása. Lásd még Kacsoh Dániel: Százhúsz éve született Mindszenty József bíboros)

Erdő Péter bíboros-prímás az Infórádió másnapi adásában kifejtette, hogy

„a valóságban az történt, hogy a Legfőbb Ügyészség hivatalosan is lezárta az 1989-ben indult rehabilitációs eljárást Mindszenty József bíboros ügyében. Ennek az eljárásnak a nyomozati szaka elkezdődött, de 1990-ben megszakadt ez a munka, hiszen akkor egy törvény jelent meg, amely az 1945-1963 közötti pereket semmisnek nyilvánította globálisan. Így tehát Mindszenty bíborosnak és mindenki másnak, akit akkor politikai szempontból elítéltek, egyfajta rehabilitációját jelentette”.

A Legfőbb Ügyészség határozatával kapcsolatban pedig azt nyilatkozta, hogy

„ez a konkrét intézkedés, amely most született, azt állapítja meg, hogy őrá nézve teljes körű, jogi, erkölcsi, politikai rehabilitáció történt”.

Március 25-én este az MTI, majd másnap a HVG, a Népszabadság, a Mandiner és más lapok is arról adtak hírt, hogy a Legfőbb Ügyészség teljes körű jogi, erkölcsi és politikai rehabilitációban részesítette Mindszenty József bíborost. A KDNP közleményben üdvözölte a Legfőbb Ügyészség határozatát.

A Zalai Hírlap volt az egyetlen, amelyik vette a fáradságot és megkereste az ügyészséget:

„A Legfőbb Ügyészségtől arról érdeklődtünk, az LÜ határozata mennyiben jelent újdonságot a korábbi jogi rehabilitációhoz képest. …A törvény ugyan megsemmisítette a Mindszenty József bíborossal szemben hozott ítéletet, ugyanakkor a perújítási nyomozás megszüntetésére nem került sor reagált érdeklődésünkre dr. Horányi Miklós sajtószóvivő. Jelezte: a Legfőbb Ügyészség észlelte azt, hogy a perújítási nyomozás határozattal nem került lezárásra, így pótolták e hiányt. A perújítási nyomozást a Btk. 32. paragrafusa alapján szüntették meg”.

Fontos tény, hogy a semmisségi törvény (1990. évi XXVI. törvény) 3. §-a alapján csak a bíróság adhat ki igazolást egy törvénytelen ítélet semmisségéről. Mindezt a Fővárosi Bíróság már 1990 májusában megtette. Ebben az olvasható, hogy „Mindszenty József ártatlan az ellene hozott ítéletben megállapított bűncselekményekben”. (MTI hír 1990. május 19.)

Március 27-én jelent meg Révész Sándor Az ügyészség politizál c. cikke a Népszabadságban, amelyben a következőket írta:

„A ʽrehabilitáció’ másik, súlyosabb üzenete, hogy a legfőbb ügyész vezetése alatt a Legfőbb Ügyészség (ha hihetünk a bíboros-érseknek) áttör a jogállam legelemibb normáin. A bíróság helyett ítélkezik, bíróság által hozott ítéletről mond ítéletet, így fölborítja az igazságszolgáltatás jogállami hierarchiáját, azt teszi, amitől a legszigorúbban tartózkodnia kell: politikai álláspontot képvisel, és erkölcsi kérdésben foglal állást. Csak diktatúrában működik olyan ügyészség (avagy bíróság), amelynek politikai véleménye és a jogon túlmenő erkölcsi álláspontja van”.

Révész korrektül hozzáteszi, hogy „miután a határozat szövegét nem tették közzé, kénytelenek vagyunk arra a föltételezésre hagyatkozni, hogy a bíboros és hivatala igazat mond. Ha nem így van, elnézést kérünk a Legfőbb Ügyészségtől”.

2012. április 4-én Varga Zs. András, a legfőbb ügyész helyettese a Klub Rádió Megbeszéljük c. műsorában végül tiszta vizet öntött a pohárba (a műsorban elhangzottak átirata itt található). Bolgár Györggyel beszélgetve a következőket mondta el:

„Az ügyészség 1989-ben elrendelt egy perújítási nyomozást Mindszenty József és a Népbíróság által vele együtt még 1949-ben elítéltek ügyében. Miközben folyt ez a perújítási nyomozás, az Országgyűlés elfogadta azt a semmisségi törvényt, ami többek között erre a korábbi ítéletre, illetve ennek nagyobb részére is vonatkozott. A bíróság a semmisségi törvény alapján kiadott egy igazolást, hogy többek között Mindszenty József összes érintett bűncselekménye a semmisségi törvény hatálya alá esik. Az a formula a jogi, politikai, erkölcsi rehabilitálást illetően a semmisségi törvény indokolásából van”.

„...Jóval a semmisségi törvény, illetve a bíróság igazolása után, hónapokkal utána, 1990. június 14-i dátummal készült ebben a perújítási nyomozásban egy nagyon hosszú összefoglaló jelentés. Ami lényegében leírta azt, hogy a perújítási nyomozás során mi minden történt. Ez több mint negyven oldal volt. És mivel az iratok a levéltárba kerültek, ez az összefoglaló jelentés olyan életet kezdett élni, mintha a perújítási nyomozás hivatalos záródokumentuma lenne. … A lényeg az, hogy ez az összefoglaló jelentés úgy tűnt, hogy hivatalos, eljárásszerű lezárása a perújítási nyomozásnak, és tarthatatlan lett maga a látszat is, mivel úgy tűnt, hogy hiába hozta meg az Országgyűlés a semmisségi törvényt, hiába adta ki az igazolást a bíróság, hogy Mindszenty József elítélése is a semmisségi törvény alá esik, tehát semmis, az Ügyészség ezt követően még valamit tett”.

„Rövidre zárva, a perújítási nyomozást bármiféle érdemi, a korábbi elítélésre, annak tényeire vonatkozó érdemi értékelés nélkül meg kellett volna szüntetni. Ez maradt el. Most ennyit pótoltunk. …A mi részünkről most történt meg az egyoldalas határozat a perújítási nyomozás megszüntetéséről. Az indokolása tartalmazza azt, hogy elmaradt a megszüntetés, tartalmazza azt, hogy ez az úgynevezett semmisségi törvény, az 1990. évi XXVI. törvény hatályba lépett, tartalmazza azt, hogy az összefoglaló jelentéshez nem fűződik joghatás. Tehát, hogy az nem eljárásszerű befejezés volt, hanem egy nyomozás során készült belső irat, ami a levéltár folytán nyilvánossá vált. Ahhoz joghatás nem fűződik, és a semmisségi törvény indokolásának megfelelően a semmisségi törvény, illetve a bíróság 90-ben hozott határozata folytán a rehabilitáció teljesnek tekinthető”.

„Az 1990. évi XXVI. törvény első szakasza a felülvizsgált elítéléseket jogi értelemben semmissé tette, és a semmisség megállapítása az elítélt jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását eredményezte, a perújítási nyomozást ezért most meg kellett szüntetni. Tehát valóban nem mi rehabilitáltuk”.

„Egy 1990-ben általunk elkövetett hibát orvosoltunk, ami azt a látszatot keltette, mintha a rehabilitálás nem lenne teljes.”

Világos beszéd.

Mindezek ellenére Erdő Péter pár nappal később megismételte az ügyészségi rehabilitációról tett kijelentéseit a Magyar Hírlapnak adott április 7-i interjújában. Sőt, mindez begyűrűzött a magyar Országgyűlésbe is. 2012. április 10-én Harrach Péter és Rétvári Bence napirend előtti felszólalásban ismét rehabilitációról beszéltek:

Harrach Péter felszólalása: „nem figyeltünk arra, hogy a Legfőbb Ügyészség hozott egy döntést Mindszenty József rehabilitációjáról.”

Rétvári Bence felszólalása: „de ugyan ilyen fontos lépés volt jogilag, én úgy gondolom – és a rendszerváltás befejezéséről sokat beszélünk itt a Parlamentben az elmúlt egy-két évben – fontos volt az a március végi döntése a Legfőbb Ügyészségnek, hogy Mindszenty Józsefet teljes körűen, mind jogilag, min erkölcsileg, mind politikai tekintetben rehabilitálta.”

A határozat nyilvánosságra hozatala és a sajtó felelőssége

Nem értem, hogy miért nem magától értetődő az, hogy nagy közérdeklődésre számot tartó ügyekben mindenki számára hozzáférhetővé tegyék az alapul fekvő eredeti (bírósági, ügyészségi) iratotokat.

Ebben az esetben egy oldalt (!) kellett volna bescannelni.

2012. március 27-én egyébként e-mailben megkerestem a Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Hivatal budapesti hivatalát (az esztergomi hivatalhoz nincs email elérhetőség) és kértem, hogy bocsássák rendelkezésemre az ügyészség határozatát. A sajtóreferensnek, a hivatal vezetőjének és a hivatalvezető referensének elküldött e-mailemre a mai napig nem érkezett válasz.

Ha nem ismerjük az eredeti iratot, akkor végeredményben bárki bármit állíthat róla - hitkérdés lesz abból, hogy elhisszük e neki, amit mond. A sajtó felelőssége azonban épp az, hogy utána járjon a tényeknek, s ne pusztán sajtóközlemények alapján „tájékoztasson”.

(Mindez vonatkozik a köztársasági elnök úr kisdoktoriját vizsgáló tényfeltáró bizottság jelentésére is. Teljes nonszensz, hogy még mindig nem olvasható az 1157 oldalas jelentés).

A közszereplők felelőssége

A tények makacs dolgok, azokkal ellentéteset állítani nem csak felelőtlen, hanem káros is.