Bírósági ügyek ésszerű időn túli elintézése

Alkotmányjogászok által szerkesztett Így írnánk mi blogon egy továbbgondolásra érdemes cikk jelent meg a hatósági eljárásban fizetendő illetékekről. A szerzők többek között a következőket írták :

„Nincs olyan mechanizmus, ami a bírósági szakban a hatóság által elbukott eljárásokra tekintettel alkalmazna kiegyenlítést: az eljáró hatóság akkor is megtartja (az esetleg több tíz- vagy százezer forintos) szolgáltatási díját, ha elveszti az ügyféllel szemben a pert, és így a bírósági eljárás költsége is az államot terheli. A közigazgatási határozatok felülvizsgálatának illetékei tehát a bíróság mellett az alperes hatóság számára sem jelentenek ösztönzőt a jobb és gyorsabb munkára. […]

Véleményünk szerint azonban a mai illetékrendszer még e kereteken belül értékelve sem képes megfelelően motiválni a gazdaságos jogérvényesítést. Míg a kis értékű követeléseknél a kiszámíthatatlan jogalkalmazás, az ügyek elhúzódása és a gyakorlati ügyvédkényszer jelent komoly elrettentő erőt, addig a nagy értékű pereknél az illeték aránytalanul csekély mértéke mindig automatikus jogorvoslathoz és hosszú eljáráshoz vezet. Azt is kifejezetten kontraproduktívnak gondoljuk, hogy sem az egyes bíróságok, sem a hatóságok nem érdekeltek abban, hogy egy-egy eljárás lebonyolítása kevesebbe kerüljön az adófizetőknek, holott erre számos ösztönző lehetőség adódna.”

Az ügyek elhúzódása nem csak az ügyfeleknek és az eljáró bíróságoknak okoz plusz költségeket; extrém esetekben még a költségvetést is tovább terhelheti. A strasbourgi emberi jogi bíróság a magyar államot leggyakrabban az ügyek ésszerű időn túli elbírálása miatt marasztalja el.

Legutóbb például 3 millió forintjába (11.200 euró) került Magyarországnak az, hogy Kelemen Gábor úr építőközösségből történő (1989-es) kizárásának jogszerűségéről csak 16 év alatt döntöttek jogerősen a magyar bíróságok (Kelemen v. Hungary, Application no. 16033/06, 14 June 2011).

Újabb Magyarországot elmarasztaló strasbourgi döntés - 8.5 millió forintos kártérítés egy ír apának

A magyar államnak 20.000 eurós kártérítést és 12.000 euró eljárási költséget kell megfizetnie egy Párizsban élő ír apának, mert a magyar hatóságok nem jártak el kellő gyorsasággal az apa láthatási jogának érvényesítése során - döntött a strasbourgi bíróság még július végén (Shaw v. Hungary, Application No. 6457/09, 26 July 2011). Két hónapon belül ez a második ilyen ügy. Júniusban az emberi jogi bíróság szintén 20.000 eurós kártérítést ítélt meg egy magyar férfinak.

A Shaw ügyben a következőkben kellett döntenie a strasbourgi bíróságnak:

70. The main issue in the present case is the transfer abroad and illicit non-return of the applicant's child. The Court must accordingly examine whether, seen in the light of their international obligations arising in particular under the EC Regulation on the Recognition of Judgments and the Hague Convention, the domestic authorities made adequate and effective efforts to secure compliance with the applicant's right to the return of his child and the child's right to be reunited with her father (see Ignaccolo-Zenide, cited above, § 95).

A bíróságok túllépték a hathetes, kötelezően előírt elintézési határidőt:

71. In proceedings related to the return of a child, Article 11 § 3 of the EC Regulation on the Recognition of Judgments sets a clear obligation on the domestic courts to issue a judgment within six weeks after the application is lodged, unless exceptional circumstances arise. The Court points out that following the applicant's submission of a claim to the Pest Central District Court on 12 March 2008, the first-instance judgment was delivered only after seven weeks, on 30 May 2008. A further thirteen weeks passed until the adoption of the second-instance judgment of 2 September 2008. The Supreme Court's judgment was issued eleven weeks thereafter, on 18 November 2008.

72. It is to be noted that the reason for the delay between the first- and the second-instance decision could partially be due to the five-week court vacation between 14 July and 12 August 2008. However, if the six-week time-limit had been observed, the Regional Court should have delivered judgment before the court vacation, that is, no later than 11 July 2008. Moreover, such cases should be classified as urgent, requiring treatment even during the court vacation. No reasons were given as to the further delays in the proceedings and there were no exceptional circumstances which would justify them. The domestic courts thus failed to act expeditiously in the proceedings to return the child, manifestly in breach of the applicable law. The Court finds that these delays in the procedure alone enable it to conclude that the Hungarian authorities had not complied with their positive obligations under the Convention.

A magyar hatóságok nem jártak el kellő gyorsasággal az eljárás során:

73. Further to this, and notwithstanding the authorities' efforts to locate the mother and the child following their disappearance (see paragraphs 23 to 32 above), the Court finds that those authorities failed to take adequate and effective measures for the enforcement of the return order prior to 29 July 2009. Almost eleven months passed between the delivery of the enforceable final judgment ordering the return of the child on 2 September 2008 and the disappearance of the mother and her daughter on 29 July 2009. Within this period, the only enforcement measures taken were the unsuccessful requests of the bailiff to voluntarily return the child, and the imposition of a relatively small amount of fine on one occasion. The other measures at the authorities' disposal were left unused, including the possibility of police assistance and the repeated imposition of fines. Although coercive measures against children are not desirable in this sensitive area, the use of sanctions must not be ruled out in the event of manifestly unlawful behaviour by one of the parents.

74. In addition, the Court observes that even though Ms K.O. was arrested on 27 July 2009, no steps were taken by the authorities to execute the return order of the child that day, despite the enforceable final order to do so. It is true that the date set for the on-site proceedings for the return of the child was scheduled only for 29 July 2009. However, the Court points out that the domestic court decision as to the method of enforcement was already final on 18 June 2009. It finds no reasons justifying the period of more than one month between these two dates in light of the requirement of expeditious action by the authorities.

76. Lastly, in the Court's view, the impugned situation was aggravated by the fact that more than three and a half years passed without the father being able to exercise his access rights. This was essentially due to the fact that the Hungarian authorities established lack of jurisdiction in the matter despite the existence of a final court decision, certified in accordance with Article 41 of the EC Regulation on Recognition of Judgments (see paragraphs 33 to 37 above).

Útmutató családjogi ügyekben a média számára – Nagy Britannia

2011. júliusában jelent meg Adam Wolanski and Kate Wilson barristerek szerkesztésében a The Family Courts: Media Access & Reporting c. útmutató.

„There is no more difficult issue in family justice than the reporting of cases. There is a tension between concerns about “secret justice” and legitimate expectations of privacy and confidentiality for the family. Both standpoints are valid, and the question is whether they are irreconcilable. Against this background, and under the wise tutelage of the Lord Chief Justice, a group of lawyers and journalists, including representatives from both the print and broadcast media, have got together to talk to each other. As part of these discussions, they commissioned a paper which would set out a statement of the current state of the law in this most complex area.”

A rendkívül részletes tanulmány útmutatóul szolgálhatna itthon is.

Dante Isteni színjátéka, Grimm mesék és Mortal Combat – erőszakos számítógépes játékok ügye az amerikai legfelsőbb bíróság előtt

Az eldöntendő kérdés a következő volt:

Whether a California law imposing restrictions on violent video games comports with the First Amendment.

A hatályba lépés előtt megtámadott kaliforniai törvény tiltaná:

„the sale or rental of ’violent video games’ to minors, and requires their packaging to be labeled ’18.’ The Act covers games ’in which the range of options available to a player includes killing, maiming, dismembering, or sexually assaulting an image of a human being, if those acts are depicted’ in a manner that ’[a] reasonable person, considering the game as a whole, would find appeals to a deviant or morbid interest of minors,’ that is ’patently offensive to prevailing standards in the community as to what is suitable for minors,’ and that ’causes the game, as a whole, to lack serious literary, artistic, political, or scientific value for minors.’ §1746(d)(1)(A).

A szakasz megsértőjét 1000 dollárig terjedő pénzbüntetéssel lehetne sújtani.

Scalia bíró írta a többségi véleményt, amelyhez Kenedy, Ginsburg, Sotomayor és Kagan csatlakozott. Alito párhuzamos indokolással láta el a döntést, amelyhez Robert csatlakozott. Breyer és Thomas különvéleményt fogalmazott meg (a hivatkozott ún. slip opinion-on belül mindegyik bíró véleményét el lehet olvasni).

Scalia szerint a védendő érték szempontjából nincs különbség Dante és a Mortal Combat között.

„JUSTICE ALITO accuses us of pronouncing that playing violent video games “is not different in ‘kind’ ” from reading violent literature. Post, at 2. Well of course it is different in kind, but not in a way that causes the provision and viewing of violent video games, unlike the provision and reading of books, not to be expressive activity and hence not to enjoy First Amendment protection. Reading Dante is unquestionably more cultured and intellectually edifying than playing Mortal Kombat. But these cultural and intellectual differences are not constitutional ones. Crudely violent video games, tawdry TV shows, and cheap novels and magazines are no less forms of speech than The Divine Comedy, and restrictions upon them must survive strict scrutiny—a question to which we devote our attention in Part III, infra. Even if we can see in them “nothing of any possible value to society . . . , they are as much entitled to the protection of free speech as the best of literature.” Winters v. New York, 333 U. S. 507, 510 (1948).” Slip opinion, p. 9., fn 4.

Breyer szerint:

„California’s law imposes no more than a modest restriction on expression. The statute prevents no one from playing a video game, it prevents no adult from buying a video game, and it prevents no child or adolescent from obtaining a game provided a parent is willing to help. §1746.1(c). All it prevents is a child or adolescent from buying, without a parent’s assistance, a gruesomely vio­ lent video game of a kind that the industry itself tells us it wants to keep out of the hands of those under the age of 17. See Brief for Respondents 8. Nor is the statute, if upheld, likely to create a precedent that would adversely affect other media, say films, or videos, or books. A typical video game involves a significant amount of physical activity. See ante, at 13–14 (ALITO, J., concurring in judgment) (citing examples of the increasing interactivity of video game controllers). And pushing buttons that achieve an interactive, virtual form of target practice (using images of human beings as targets), while containing an expressive component, is not just like watching a typical movie. See infra, at 14.” Slip opinion, p. 10-11.

A döntés összefoglalója:

The Act does not comport with the First Amendment. Pp. 2–18.

(a) Video games qualify for First Amendment protection. Like protected books, plays, and movies, they communicate ideas through familiar literary devices and features distinctive to the medium. And “the basic principles of freedom of speech . . . do not vary” with a new and different communication medium. Joseph Burstyn, Inc. v. Wilson, 343 U. S. 495, 503. The most basic principle—that government lacks the power to restrict expression because of its message, ideas, subject matter, or content, Ashcroft v. American Civil Liberties Union, 535 U. S. 564, 573—is subject to a few limited exceptions for historically unprotected speech, such as obscenity, incitement, and fighting words. But a legislature cannot create new categories of unprotected speech simply by weighing the value of a particular category against its social costs and then punishing it if it fails the test. See United States v. Stevens, 559 U. S. ___, ___. […]

(b) Because the Act imposes a restriction on the content of protected speech, it is invalid unless California can demonstrate that it passes strict scrutiny, i.e., it is justified by a compelling government interest and is narrowly drawn to serve that interest. R. A. V. v. St. Paul, 505 U. S. 377, 395. California cannot meet that standard. Psychological studies purporting to show a connection between exposure to violent video games and harmful effects on children do not prove that such exposure causes minors to act aggressively. Any demonstrated effects are both small and indistinguishable from effects produced by other media. Since California has declined to restrict those other media, e.g., Saturday morning cartoons, its video-game regulation is wildly underinclusive, raising serious doubts about whether the State is pursuing the interest it invokes or is instead disfavoring a particular speaker or viewpoint. California also cannot show that the Act’s restrictions meet the alleged substantial need of parents who wish to restrict their children’s access to violent videos. The video-game industry’s voluntary rating system already accomplishes that to a large extent. Moreover, as a means of assisting parents the Act is greatly overinclusive, since not all of the children who are prohibited from purchasing violent video games have parents who disapprove of their doing so. The Act cannot satisfy strict scrutiny. Pp. 11–18. 556 F. 3d 950, affirmed.

Az Osama bin Laden elleni katonai akció részletei - minek minősül az al-Kaida vezér megölése a nemzetközi jog szerint?

A New Yorker legfrissebb számában Nicholas Schmidle mutatja be részletesen az Osama bin Laden elleni katonai akció megtervezését és végrehajtását.

A közel 9000 szavas Getting Bin Laden cikk érdekes olvasmány. Az akció nemzetközi jogi hátteréről Schabas professzor írt még korábban. Kai Ambos, német büntetőjogász professzor Speigelben megjelent cikke pedig itt olvasható.

Történeti kutatás az elfeledett magyar holokausztról - kitoloncolások 1941 nyarán: HVG cikk és monográfia

Idén nyáron hetven éve (1941. július 12 – augusztus 10), hogy a magyar állam körülbelül 20.000 állampolgárságát igazolni nem tudó – akár évtizedek óta az anyaországban vagy Kárpátalján élő – zsidót és nemzsidót egy határmenti katonai gyűjtőtáborban összegyűjtött, majd teherautókon a magyar hadsereg által megszállt oroszországi hadműveleti területre szállított. A tikkasztó nyári melegben férfiak, nők, öregek és gyermekek ezrei vándoroltak élelem és szállás nélkül céltalanul a háború által pusztított kelet-galíciai területen. Az erdőkben, falvakban és az utak mentén menetelő csoportokat felfegyverkezett ukrán bandák fosztogatták és gyilkolták. A magyar pedig hatóságok annak ellenére, hogy minderről tudomásuk volt, minden lehetséges eszközzel akadályozták a visszatérésüket. Sőt, a kitoloncolásokat még a folyamatos német tiltakozás ellenére is folytatták.

A kitoloncoltak sorsáról innentől kezdve a német hatóságok döntöttek. Közülük 11.000-en a holokauszt történetének első öt számjegyű, példátlan szörnyűségű tömegmészárlásának estek áldozatául az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban. 1941. augusztus 26-28 között német rendőri és SS/SD egységek a városka északi peremén fekvő három óriási kráterben végeztek velük és a városban összegyűjtött többi emberrel. A kitoloncoltaknak a fegyverropogást egyre közelebbről és közelebbről hallva kellett gyakori megállások és hosszú várakozások után újra meg újra elindulva eljutniuk gigantikus sírgödreikhez. A kivégzést egyik közelről megfigyelő rendőr elmondásából tudjuk, hogy az anyák kézen fogva vezették kisgyermekeiket a lassan megtelő tömegsírba. Az áldozatoknak az előttük legyilkolt emberekre kellett feküdniük úgy, hogy fejük a halottak lábai közé kerüljön. A kivégzést turnusokban végző német egységek tagjai pedig a már legyilkoltakon állva adták le a halálos lövéseket.

A kamenyec-podolszkiji vérfürdőt 1941 őszén még legalább két másik követte, ahol szintén nagy számban lőtték agyon a nyári kitoloncolások még életben maradt áldozatait. Színhelyük a két kelet-galíciai város, Sztaniszlau és Kolomea volt.

Az ilyen borzasztó részleteket is tartalmazó, több ezer oldalra rúgó német ügyészségi iratokra annak a másfél éve tartó – magyar, német és osztrák levéltárakban folytatott – kutatásnak a során bukkantam kutatótárs édesapámmal, dr. Gellért Jánossal, amelynek célja az 1941-es kitoloncolások (magyar és német) történetét bemutató monográfia elkészítése.

Körülbelül 100.000-150.000 oldalnyi levéltári irat átnézésével, és egy publikálás előtt álló tanulmánnyal a hátunk mögött ültünk le beszélgetni az eseményekről Schweitzer Andrással, a HVG újságírójával/rovatszerkesztőjével.

A HVG- e heti számában megjelent (41-43. o.) évfordulós cikkről a HVG-online a következőket írja:

„A magyar hatóságok összegyűjtik és az országhatáron túlra szállítják a zsidókat, a németek pedig lemészárolják őket. Miképp a hitleri megszállás után 1944-ben, három évvel korábban is ez volt a forgatókönyv. Az egyik különbség, hogy 1941 július-augusztusában „csak” valamivel kevesebb mint 20 ezer embert deportáltak Magyarországról, egy másik, hogy 1941-ben a német hadvezetés is kérte-követelte, hogy a magyarok állítsák le a kitoloncolás-sorozatot.

Az akció legfeljebb csak részben irányult a „galiciánerek”, vagyis orosz és lengyel területekről beszivárgott zsidók ellen – téves tehát a történeti munkákban időnként ma is felbukkanó korabeli hivatalos szóhasználat. A Nyugat-Ukrajnába, a német és magyar megszállás alatt álló senki földjére kitett emberek jó része magyar anyanyelvű volt, és a Kárpát-medencében élt. Többségük – nők, férfiak, gyerekek, öregek – sorsa tarkólövés lett.

Igaz-e, hogy a Kamenyec-Podolszkijban 1941 augusztus végén lefolyt gyilkosságsorozatban – amely a második világháború első öt számjegyű tömegmészárlása volt – magyar fegyveresek is segédkeztek, ahogyan ezt egyes történeti források állítják? Miképp úszták meg a felelősségre vonást a tarkólövést végző gyilkosok, és hogyan menekült meg az ukrán banditák fogságából egy budapesti túlélő? Hová lettek az 1990-es években Magyarországon folyt ügyészségi eljárás iratanyagai?”